Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sora: Farkasok vére 8. fejezet (vége)

8.

         

 Flecher holtan fekszik a földön. Arcára rettegés merevedett. Ott lihegek felette, és próbálom meggyőzni magam, hogy jogos önvédelem volt. Rohadt nehéz dolog, tekintve, hogy esélye sem volt egy vérfarkassal szemben. Nem mintha sajnálnám, de még nyelvemen, torkomban érzem a vére ízét, fülemben hallom utolsó halálhörgése hangját. A semmihez sem hasonlítható érzés még ott dobol a testemben, hogy vagyok valaki, tartozom valahová, legyőzhetetlen lettem.

Lupus ott ül mellettem, és bennem lassan elcsitul a büszkeség, és helyét átveszi a valóság. Gyilkos vadállat lettem. És ezúttal nem egy szérum ideiglenes hatására, hanem véglegesen. Lehuppanok a fűre, és vakarózni kezdek. Idegesít egy bolha a fülemnél. Meg sem próbálom elmagyarázni milyen zavaró érzés, úgy sem értené meg senki, Lupus pedig pontosan tudja, mi zajlik le bennem.

- Miért nem állítottál le?

Mosolyra húzódik a pofája.

- Kellett volna?

Kérdéssel felel, hogy még véletlenül se kelljen válaszolnia. Okos.

- Miért tetted?

- Miért ne?

Kezd dühíteni.

- Lupus!

- Elég, fiú! Inkább örülj, hogy élsz. Bár a helyedben még korai az öröm.

Oldalra nézek. A püspök úr az ablakban áll, és felém mutogat. Rikácsol, vörös a feje.

- Miért segítettél?

- Mit számít?

- De utállak! – morgom.

Felnevet.

- No, kölyök, hogy döntesz? Megfutamodsz vagy harcolsz?

A püspök emberei robbannak ki a házból, nyakig felfegyverkezve. Lőnek, mielőtt tényleg elgondolkodhatnék, mit is szeretnék. Igazából már régen tudom, mit akarok: életben maradni, és nyugalomban élni úgy, hogy nem vagyok kirekesztett.

Feldühödöm, ez semmi ahhoz a dühhöz képest, amit Flecher iránt éreztem.

Dühös vagyok, gyűlölök, mert azt akarják elvenni, ami által lennék valaki. Felüvöltök, ettől megtorpannak. Öten vannak, valószínűleg a többiek még odabenn agóniáznak. Lassan talpra állok.

- Jössz?

- Ezt a harcot neked kell megvívnod, de itt vagyok. – Lupus szeme bíztatóan mered rám.

Nyújtózom, és érzem testemben, ahogy izmaim összehúzódnak, életre kelnek. Lövés vágódik a vállamba, szerencsére nem ezüst, de ezzel megkezdődik valami, ami eldönthet valami nagyon fontosat.

Elrugaszkodom a földtől, futásnak eredek. Riasztóan gyors vagyok, még magam is meglepődöm. A szérum hatása semmi volt ehhez az erőhöz képest, amelyet most birtoklok. Engedem, hogy az ösztönök átvegyék az uralmat testem felett, és kizárják emberi érzéseimet, amelyek birtokában gyenge vagyok és kiszolgáltatott. Ma este nincs kegyelem senkinek!

 Hangos mordulással vetődöm első áldozatomra. Feltépem a nyaki ütőerét, vér spriccel szanaszét. Lövések csattannak, de én már ugrom is arrébb. A férfit darabokra szaggatják a nekem szánt golyók. Vér tapad a bundámra, a pofámra. Vicsorgok, és a földre döntök egy másikat, aki 9mm-es pisztollyal lövöldöz rám. Átharapom a csuklóját, sikoly a válasz, de ügyet se vetek rá. Mancsom egyetlen ütésével szinte leszakítom a férfi fejét a testéről. Vér buzog a fűre, forrón, sósan, édesen…

Golyó csapódik a hátsó lábamba, felüvöltök, és oldalra kapom a fejem. A három fickó nem sajnálja rám a töltényeket. Lupus közben teljes lelki nyugalommal vakarózik a hátuk mögött. Hogy ennék meg a bolhák!

Kiszemelem a legközelebb álló fickót, és üvöltve támadok rá. Sebesüléseim csak még jobban felingerelnek. Olyan erővel csattanok a testének, hogy hallom a mellkasában gyufaszálként összeroppanó csontok hangját, és az átszúrt tüdő haldokló bugyborékolását. Már vetődöm is a következőre. Nagydarab fickó, gonosz még a szeme állása is. Hatalmas jobbegyenessel fogad, amitől földet fogok. Nyüszítve rázom a fejem, hogy kitisztuljon a szemem, mire belém rúg a nyomorult. Ezért halott vagy! Fenevadként tapadok a lábára, tépem a húsát, izmát, harapom a csontját, és nem törődöm vele, hogy golyók csapódnak a testembe. Nem adom fel! Sikoltozva rogy a fűre, mellém. Felemeli a karját, de én már ott ülök a mellkasán, és élvezettel harapom át a torkát.

Égnek a húsomban a töltények, perzselnek, felemésztenek, elemésztenek.

Lassan a legutolsó férfira nézek. Csak áll mozdulatlan, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Kezéből kiejti a fegyvert. Érzem félelme szagát, látom rettegését. Feléje mozdulok, megrezzen, hátrál. Engedem, hadd menjen. Fusson, meneküljön.

Lupus hozzám baktat, leül mellém. Megnyalja a bundám.

- Jól vagy?

- Nem igazán – nyögöm. – Nehezedre esett volna segíteni egy kicsit?

- Győztél, nem? – Büszkén néz rám. – Nem akarsz visszaváltozni?

- Miért? Hogy tölténytárolóként végezzem, ha felbukkan egy újabb csapat elmekóros? Így legalább van esélyem életben maradni.

- Még vissza van egy feladatod – mondja komoran. – A püspök úr menekül, de emberként kell utánad menned.

- Miért? Élvezettel harapnám a nyakát.

- Én is, de megfontoltan kell cselekednünk. Rajtad múlik, hogy ezen túl békén élhetünk-e az emberekkel.

- Muszáj mindig rám bíznod a piszkos munkát? – kínlódva állok fel. Testem minden izma összehúzódik a fájdalomtól, ahogy kilököm magam a golyókat. A visszaváltozás már könnyebben megy, de az sem kínmentes. Lihegve egyenesedem fel, és a rajtam lógó rongyokat nézegetem.

- A püspök úr meg fog lépni, ha nem sietsz – figyelmeztet Lupus nyugodtan, de látom rajta, hogy ideges.

- Megyek már, megyek – morgom.

A püspök úr azonban nem siet sehová. Ezüstszürke farkas ül ugyanis a kocsija előtt, és nem engedi mozdulni.

- Nahát! – veregetem meg a vállát. – Kit látnak szemeim! Csak nem őszentsége személyesen?

Rám pillant. Ha szemmel ölni lehetne, már alulról szagolnám az ibolyát. Ideges, de a farkas miatt moccanni se mer.

- Maga gyalázatos! – sziszegi. – Rég halottnak kellene lennie.

A farkas lelapul, felborzolja a szőrét, morog, nincs jó kedvében.

- Csak óvatosan a kívánságokkal – vigyorgok. – Amúgy hová ily nagy sebbel-lobbal? Csak nem Rómába? Elkísérhetem?

- Menjen a Pokolba!

- Onnan jövök. Nem akar csatlakozni? – Egészen közel hajolok hozzá, mire megrezzen.

A farkas felül, a kapu felé fülel. Odaballag mellém. Megnyalja a kezem, és lehuppan a kőre, onnan figyeli az eseményeket.

Négy fekete autó kanyarodik elénk. Szimatom szerint túl sok fegyverrel érkeznek és nagyon nyugodtak az utasaik, ami nem jelent sok jót.

A második kocsiból ezüsthajú, vékony férfi száll ki. A tekintete jégkék, merev, de nem kemény. Ismerem ezt az embert. A püspök úr feljebbvalója. „Őszentsége” is megismeri, mert kis híján agyvérzést kap, úgy vöröslik az arca.

Ez az ember maga a pápa, a Vatikán mindenható ura, a keresztény egyház feje. A mellettem kuporgó farkas elém szökken, hogy megvédhessen, de visszaintem. Látom Lupust, aki ott áll a bokrok között. Nem értem, miért rám bíz egy ilyen fontos melót, de ha már neki köszönhetően bővítettem a halhatatlanok táborát, essünk neki a dolgoknak.

Meghajtom a fejem.

- Dicsőség az Úrnak!

- Dicsőség néki, fiam! – Őszentsége ajkán mosoly suhan át. Egy kicsit felvonja a szemöldökét szakadt ruhám láttán, de nem szól.

A püspök úr közben magához tér. Hajlong.

- Szentsége, micsoda öröm, hogy hajlékomban fogadhatom.

Őszentsége a kastélyt nézi, komor az arca.

- El tudom képzelni – mondja.

Vajon csak én hallom hangjában a gúnyt?

A püspök álszenten mosolyog. Én közben a kocsiból kiszálló fekete ruhásokat nézem. Tizenhárom ember, ebbe beleszámolva a pápa és két személyi testőre. Komoly túlerő, ha harcra kerül a sor. Érzem a fegyverekben lüktető ezüstöt. A farkas is nyugtalan mellettem, megveregetem a fejét.

Őszentsége is a farkast nézi.

- Nagyon szép. Szelíd? – De már nyúl is feléje. A püspök remeg, szólni akar, de a pillantásomtól elakad a hangja. A farkas megszaglássza a pápa kezét, megnyalja, majd úgy törleszkedik hozzá, hogy kis híján féltékenyen felmorranok.

- Mi a neve?

- Izzy. – Te kis korcs!

A farkas szeme rám nevet, és azon kapom magam, hogy megvakargatom a fülét.

- A magáé?

- Ő senkié, csupán önmagáé. Izzy, légy oly szíves!

Őszentsége hátrahőköl, de visszainti az embereit, akik a fegyvereik után kapnak. Izzy felveszi emberi alakját, megrázza magát, és a nyakamba ugrik. Válla felett a pápára nevet. Karcsú, és szikrázó, élettel teli. Őszentsége visszamosolyog rá, bólint.

- Már értem. Maga is?

- A nevem Victor Miller.

Őszentsége minden félelem nélkül belém és Izzybe karol.

- Talán itt az ideje, hogy elbeszélgessünk. Nem gondolja?

- De, uram. Beszélnünk kell.

Bekísér minket a házba, és nem szól a vérfoltok, a tombolás láttán, csupán leül és engedi, hogy beszéljek. Nem mondja, miért jött, honnan szerzett tudomást, hogy valami nincs rendben, de ez nem is érdekel. Látom a szemén, hogy jó ember, hogy segíteni akar. Mesélni kezdek, nem törődve a fáradtsággal és az elbeszélésembe kotyogó Izzyvel. Itt az ideje, hogy elhozzam a békét a vérfarkasoknak, a fajtámnak...

 

Új időszak köszöntött be. A Vatikán nyilvánosan is kiállt a vérfarkasok mellett, és hivatalosan is elismerték jogaikat. Megalakult a Klán, ami magába olvasztott minden vérfarkast. Vezetője egy ősöreg vérfarkas, Lupus lett. A Klán biztonságáért és rendjéért az egykori rendőr, Victor Miller és társa, Izzy felelt. A vérfarkasoknak már nem kellett többé bujkálniuk. Nappal köszöntött be a hosszú éj után…

 

 

Vége

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ami a végét illeti...

(Sora, 2012.05.13 15:18)

Az utolsó fejezetért köszönet illeti Ai-t, mivel ezt egy az egyben ő írta. Én sajnos épp ihlet hiányban szenvedtem. Szóval köszi.

Re: Ami a végét illeti...

(Amano Ai, 2012.06.26 19:43)

Szívesen^^ Örömmel írtam hozzá, mert nagyszerű történet. Megtiszteltél, hogy én fejezhettem be... Oh, ez olyan fennkölt mondat volt:D